Egy tehetetlen tettes
Hazug lelkednek nincs vissza út,
mert ez már túl mélyre fúrt kút.
Zuhansz,de kezet senki sem nyújt.
Gondolkozz el tetteiden!
Sok mindent tettél, de mit nem?
Tépett szívű ül a kút mellett.
A világon semmit nem tesz,
Mert egy szívtelen dög lett.
Te tépted ki szívét, mit már
vissza nem kaphat. Érte kár.
Mert ő volt a mindened,
de szívét, lelkét eltemetted
tetteiddel. Ő csak ül és arca torzul
a kút mellet. A közönség nézi és gúnyol.
Leköpik, és szégyenéért tapsolják
azt az árulót, ki halálodért hibás.
Mert a kút mélye a víz.
És a víz mélye a vér.
A tehetetlen, kit magad gyilkosának mondasz,
most a kút szája fölé hajol.
Könnycseppeket hullat.
És maradék szíve átkarol.
Könnycseppjei elérik megmaradt élted,
hogy befejezzék vízi temetésed.
*namaeja*
Véred hullt a virágra... Mint vörös festék hatása,.. Semmi mást nem kiváltva... Erre a vértől eltorzult világra.
2013. július 23., kedd
2013. július 2., kedd
Borostyántemető V.
Reggel
-
Normális vagyok, normális vagyok, normális vagyok, normális vagyok, normális
vagyok...vagy mégsem?...Mit kéne tennem? Ha elmondom anyáéknak biztosan
hülyének fognak gondolni és bezáratnak valami intézetbe. Lehet jobb is lenne.
Nem, nem!
Már
reggel fél öt volt. Valamit kezdenem kellett magammal, de nem tudtam, hogy mi
tévő legyek. Felmentem a szobámba ismét. Körül néztem, hátha találok valami
elfoglaltságot. Félig kilógva bámultam ki az ablakon és mélyen szívtam a
levegőt tüdőmbe. Ajtónyitást hallottam,
szívverésem az idegrohamtól felgyorsult. Rögvest hátrafordultam.
-
Bree, minden oké? - suttogta apa, lassan kitárva az ajtót.
- Mi?
Ja, igen...persze..., mi a gond? - beszélten zavartan.
-
Hallottam az előbb a hangodat a földszintről. Biztosan rendben vagy? - kérdezte
aggódó hangon.
Összeszorítottam
ajkamat és hunyorítottam szemeimmel, hogy visszafogjam sírási hajlamomat.
Odasiettem apához és erősen belékaroltam.
-
Semmi gond - éreztem, hogy mosolyogva beszél hozzám.
Apa
visszaölelt és megnyugtatott. Légzésem egyből nyugodtabb lett, de a könnyek nem
fogytak el. Úgy éreztem, apa ölelése biztonságot ad és megóv a sok hülyeségtől,
ami velem történik.
-
Valami nem stimmel, amióta itt vagyunk. Nagyon nem!
- Nyugodj
meg! Hamarosan megszokod, megértelek, hogy ez most fura és idegen neked -
hangja egyre jobban elérte a szívemet.
De én
nem hagytam magam:
- Nem
fogom megszokni! Nem tetszik - vágtam vissza durcás hanglelytéssel.
-
Rendben, megértettem. De most hagy abba a sírást, mert hamarosan iskola és
szerintem nem szeretnél teljesen feldagadt szemekkel beállítani az első napon.
Kisebb
sokkot kaptam az iskola szó hallatán. Teljesen kiment a fejemből, hogy ma van
az első napom az iskolában.
-Te
atya ég! Teljesen elfelejtettem! Most komolyan, ilyen zombikórosan kell látniuk
az új osztálytársaimnak?! - Szakadtam le apukám mellkasáról.
-
Feküdj vissza egy kicsit még aludni, van még időd - mondta apa.
-
Igen az lesz...köszönöm, hogy bejöttél hozzám! És ne haragudj, de tegnap sem
voltam a toppon! Szeretlek - mondtam lesütött fejjel, bánkódó hangon.
Apa
rám mosolygott és lassacskán kifáradt a szobámból.
- Ja
tényleg! Apa, figyelj! Ha lesz egy kevés szabadidőd, akkor egér és
patkányügyben szerintem át kéne kutatni a házat, mert szoktam hallani
motoszkálást és kopogást.
-
Rágcsáló? Kétlem. Még a beköltözés előtt megtisztítottam tőlük a padlást, de
köszönöm, hogy szólták, majd még egyszer átnézem! - és kiment az ajtón.
Nekirohantam
az ágyamnak és pánikszerűen ficánkolni kezdtem. Új iskola, új emberek, egy
csomó új fiú. 16 éves voltam, de még nem volt fiúm. Nem is tetszettek. Persze
helyesek, de éretlen barmok. Meg én sem voltam valami vonzó és csinos álomnő.
Lehunytam a szememet és próbáltam elaludni, de szemhéjam alatti sötét helyett
egy csomó jóképű srác fogadott. Izgatott voltam és eszembe se volt aludni. Le
is ugrottam az ágyról és kirántottam a ruhás szekrényem ajtaját, hogy
kiválasszam az első napra alkalmas ruhaviseletet. Hamarosan felkelt a nap és
igazán elkezdődött az új életem. Az iskolakezdés izgalma tökéletesen
elfeledtette velem az elmúlt 24 óra fusztráló eseményeit.
2013. június 29., szombat
Vers.
Sánta lelkű ebek
Figyeljetek ti sánta lelkű ebek,
kiknek az az élvezet,
hogy saját érdeket
messze más fölött ered,
hálózza be azt az eget, mit
ti nekünk teremtettetek!
De még így sem vagytok ti a mindenhatók,
kinek elméje talán tiszta és jó.
Vagy csak jól befolyásolható?
Sánta lelketek kábítja az eszet,
mely már többé nem tisztítja azt az eget,
mi alatt szerény, mihaszna,
tehetetlen lényünk eped...értetek,
a tudatlan mivolt, sok érthetetlen jellem.
Ki szívja, ki köpi a rosszat
és már nem érzik a tömérdek kárhozottat
kik elméinkben csonkítást okoztak,
hogy féltve őrzött titkukat
és a mi egünk feletti trónokat
gazul kisajátítsák maguknak.
De az én egem tiszta maradt,
mert agyamba nem tápláltak gonoszat.
Figyeljetek ti sánta lelkű ebek,
kiknek az az élvezet,
hogy saját érdeket
messze más fölött ered,
hálózza be azt az eget, mit
ti nekünk teremtettetek!
De még így sem vagytok ti a mindenhatók,
kinek elméje talán tiszta és jó.
Vagy csak jól befolyásolható?
Sánta lelketek kábítja az eszet,
mely már többé nem tisztítja azt az eget,
mi alatt szerény, mihaszna,
tehetetlen lényünk eped...értetek,
a tudatlan mivolt, sok érthetetlen jellem.
Ki szívja, ki köpi a rosszat
és már nem érzik a tömérdek kárhozottat
kik elméinkben csonkítást okoztak,
hogy féltve őrzött titkukat
és a mi egünk feletti trónokat
gazul kisajátítsák maguknak.
De az én egem tiszta maradt,
mert agyamba nem tápláltak gonoszat.
Ezer nyilat szórtok reám
tettetve, hogy ez Annak a haragja,
de én maradok egy helyben maradva
és nem menekülök!
Mert veletek szembeni tisztaságom örök
és tudom, hogy ezek a nyilak csak segítenek
abban, amiért saját utam töröm.
tettetve, hogy ez Annak a haragja,
de én maradok egy helyben maradva
és nem menekülök!
Mert veletek szembeni tisztaságom örök
és tudom, hogy ezek a nyilak csak segítenek
abban, amiért saját utam töröm.
*namaeja*
2013. június 19., szerda
Borostyántemető 0.
Véred
hullt a virágra.
Mint
vörös festék hatása,
Semmi
mást nem kiváltva
Erre
a vérrel torzított világra.
Egy
tisztátlan világ,
Ami
bíbor pocsolyában fullad
Szemed
láttára süllyed a mélyben.
Még
valahol visszatekint rád.
-A
vörös tinta folytogat, igaz?-
Te
halottnak hitt virág.
Te,
ki saját vérét ontja, életével.
Mert
a múlás az egyetlen vigasz.
Szemedben
valódi gyűlölet él
És
bűnt fertőz tekinteted.
Mindenki bánt tetteidért?
Már vírussá vált, büntető kezed.
Miben vörös virág őrlődik,
S eme
piros cseppben
önmagad tekint vissza rád.
Borostyántemető IV.
Zavar
Újra eszméletnél voltam! Riadva kaptam bokámhoz. Nem hittem a szememnek. A lábamnak sem volt baja, nekem sem volt semmi bajom . -De hisz szétroncsolták a kutyák! Emlékszem a fájdalomra, a vérre! Lehetetlen.- Egy karcolás vagy valami? nem...semmi. Meddig lehettem eszméletlenül? Egy mély levegő után végre igazán kinyitottam a szememet és ráeszméltem, hogy még mindig a kádban ültem, de az egyszeri meleg víz már kihűlt. Az órára tekintettem. Az elmúlt másfél órát itt töltöttem volna? Álom lett volna? Az egész? Mellkasomhoz kaptam, mert az álomra visszaemlékezve idegesen kapkodtam a levegőt.
-Nyugi! - ismételgettem.
Biztosan álom volt. Mégis, hogy vagyok képes ilyen durvát álmodni? Lehetséges, hogy orvoshoz kéne járnom...ez nagyon kemény. Nagynehezen kiléptem a kádból és a tükörhöz sétáltam. Inkább vánszorogtam, mert a lábam még mindig annyira remegett a félelemtől, hogy minden lépésem ingatag volt. A tükör valami eltorzult képet mutatott nekem. A szemem vörös volt, mint aki órákig sírt, biztosan ez is történt álmodás közben. Az szó kiejtésekor végigfutott a hátamon a hideg és levegőm megint akadozott. Gyorsan megengedtem a csapból a vizet és a lehető leghidegebb észhez térítésre vállalkoztam. Le kellett nyugodnom!! Visszamentem a szobámba és kitártam a két hatalmas ablakomat. Kellett a friss levegő. Lehuppantam ágyamra és még mindig bokámat vizsgáltam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy EZ a valóság.
Mára befejeztem a napot. Ez túl sok volt nekem. Ismét takaróm társaságára volt szükségem. Sírni akartam, de volt egy olyan érzésem, hogy az elmúlt órában minden nedvet kisírtam magamból. Megpróbáltam elaludni, de nem mertem. Nem akartam még egy olyan borzalmas élményt. A takaró alól, fejjel kibújva bámultam a csillagokat. Az égbolt egy hatalmas darabja lehetett az enyém a nagy ablakon keresztül. Ezért is tetszett nekem ez a szoba. Igaz, hogy az erkély a másik szobánál volt, de nekem ezek a hatalmas ablakok többet értek. Mint valami átjáró egy szebb világba. Az ezernyi csillag tömkelege álomszép képet alkotott. Ma este tiszta volt az ég, túl tiszta. Végül sikeresen elaludtam a friss, langyos szél és a meleg, puha ágyam kényeztetésében. Nagyon mélyen aludtam és megint álmodtam. De ez az álom szép volt. Anyával, apával és Lalával, a nővéremmel voltam a régi otthonunkban. Ez az álom sem maradt el kutya nélkül. De most a régi, szelíd kiskutyánk volt velünk. Ez a kutya egy cseppet sem volt veszélyes, sem rémíztő. Inkább hasonlított egy kicsi bárányra fehér, göndör szőre miatt, mint sem egy kutyára. Nagy melegség volt a szívemben, mintha csak azért álmodtam volna ezt, hogy megnyugtassam a lelkivilágomat. Nagyon hatásos volt. Olyan reggel három óra környékén ébredtem. Nem volt egy hosszú alvás az biztos. Egyáltalán minek is keltem fel? Kopogás. Már megint? Teljesen nyugodtan mentem az ajtóhoz, amit lefekvés előtt magamra zártam. Hála a szebbik álmomnak, már teljesen lenyugodtam.Mikor eltekertem az ajtómban a kulcsot, egy pillanatra végigfutott az agyamon a gondolat, hogy az ajtó mögött az a három kutya vár. Megizzadt a kezem, de tudtam, hogy ez lehetetlen, hiszen AZ CSAK EGY ÁLOM VOLT! Az ajtót kinyitottam, de megint senki. Persze, ki lenne fent korán reggel háromkor csak azért, hogy megzavarjon engem az alvásban. Régen Lala ijesztgetett ilyenekkel, amikor kicsik voltunk, de ő most kollégiumban él, úgyhogy ez lehetetlen. Lehetséges, hogy patkány van a házban és az kopogtatta a falat? Majd holnap szólok apának.
Tényleg...annyira bedepiztem este, hogy nem is beszéltem a szüleimmel. Apa este ért csak haza a munkából, én meg még csak nem is köszöntem neki. Anya is kemény napon volt túl és szinte vele se foglalkoztam. Majd ma elnézést kérek. Előző állapotába helyeztem ajtómat. Ledőltem az ágyamra, fejemre tettem fejhallgatómat és kellemes hangerőn, hallgattam valami klasszikusnak nem mondható, de szép és lágy zenét. Még csak reggel három volt, de én már nem bírtam aludni, mintha nem is lettem volna fáradt. A csillagok lassan levándoroltak az égről, mert a reggeli madárcsicsergés elzavarta őket az égről. Elég hangosak voltak ezek a madarak. Még fejhallgatóval a fülemen is hallottam őket. A nyugis szám nyolcvanadik meghallgatása után, lementem a konyhába, hogy harapjak valamit, mert a gyomrom nasiért kiáltott. Kinyitottam a hűtőt de a tegnapi ebéden kívül nem volt szinte semmi, valamilyen felvágott meg néhány zöldség, margarin és tej. Egy jó nagy adag zabpehely tökéletes lett volna, de tej már alig volt és nem akartam szüleimmel kiszúrni, hisz a reggeli kávézáshoz elengedhetetlen a tejecske. Végül megpillantottam, a hátra, csúnyán bevágott magányos sütiket, amiket anyu sütött a 'drága' szomszédoknak. Kegyelemért könyörögtek. - Hát ha ez a kívánságotok, én megkegyelmezek. - Kezembe kaptam az összeset és levágtam magam a tévé elé. Korán reggel alig volt valami..mire is számítottam? Mindenhol hülye készülékreklámok és egykét éjjel-nappali mesecsatorna és sportadó. Végül az egyik lüke mesénél ragadtam le. Elképesztő, hogy mekkora baromságokat adnak le a televízióban a gyerekeknek. Anya sütijei nagyon finomak voltak, érződött bennük a szeretet, amit a szomszédok nem fogadtak el. Jaj azok az emberek, meg az az At...mi is volt a név? Már megint elfelejtettem.
- ATHALIE! - üvöltötte valaki megzavarva gondolkodásomat.
Mi a pokol???! Ugrottam fel ülőhelyemről. Mi? Van itt valaki? Odarohantam az ablakoz. Remélem nincs itt valami zaklató barom. Mi ez?
- ATHALIE!
Ne már?! Ezt a fejemben hallom mi ez? Az álmom. Megszédültem. Hatalmas zavart éreztem a fejemben. Úgy bezavarodott előttem a kép, mintha éppen egy adóhálózat ment volna tönkre.Az álmomban, mikor sétáltam a férfiak mellett ezt üvöltötték, mikor megtámadtak a kutyák ezt üvöltötték és szinte megint érzem annak a tömegnyi virágnak az illatát! Ne, ugyan nemár. Hangokat hallanék? Beteg vagyok? Már az álmomban is ez a név? Oké, nyugi! Csak felzaklatott a tegnapi nap és keveset aludtam. Semmi probléma. Visszamentem a kanapéhoz, hogy összeszedjem az előbb rémülten eldobott sütiket.
*namaeja*
Újra eszméletnél voltam! Riadva kaptam bokámhoz. Nem hittem a szememnek. A lábamnak sem volt baja, nekem sem volt semmi bajom . -De hisz szétroncsolták a kutyák! Emlékszem a fájdalomra, a vérre! Lehetetlen.- Egy karcolás vagy valami? nem...semmi. Meddig lehettem eszméletlenül? Egy mély levegő után végre igazán kinyitottam a szememet és ráeszméltem, hogy még mindig a kádban ültem, de az egyszeri meleg víz már kihűlt. Az órára tekintettem. Az elmúlt másfél órát itt töltöttem volna? Álom lett volna? Az egész? Mellkasomhoz kaptam, mert az álomra visszaemlékezve idegesen kapkodtam a levegőt.
-Nyugi! - ismételgettem.
Biztosan álom volt. Mégis, hogy vagyok képes ilyen durvát álmodni? Lehetséges, hogy orvoshoz kéne járnom...ez nagyon kemény. Nagynehezen kiléptem a kádból és a tükörhöz sétáltam. Inkább vánszorogtam, mert a lábam még mindig annyira remegett a félelemtől, hogy minden lépésem ingatag volt. A tükör valami eltorzult képet mutatott nekem. A szemem vörös volt, mint aki órákig sírt, biztosan ez is történt álmodás közben. Az szó kiejtésekor végigfutott a hátamon a hideg és levegőm megint akadozott. Gyorsan megengedtem a csapból a vizet és a lehető leghidegebb észhez térítésre vállalkoztam. Le kellett nyugodnom!! Visszamentem a szobámba és kitártam a két hatalmas ablakomat. Kellett a friss levegő. Lehuppantam ágyamra és még mindig bokámat vizsgáltam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy EZ a valóság.
Mára befejeztem a napot. Ez túl sok volt nekem. Ismét takaróm társaságára volt szükségem. Sírni akartam, de volt egy olyan érzésem, hogy az elmúlt órában minden nedvet kisírtam magamból. Megpróbáltam elaludni, de nem mertem. Nem akartam még egy olyan borzalmas élményt. A takaró alól, fejjel kibújva bámultam a csillagokat. Az égbolt egy hatalmas darabja lehetett az enyém a nagy ablakon keresztül. Ezért is tetszett nekem ez a szoba. Igaz, hogy az erkély a másik szobánál volt, de nekem ezek a hatalmas ablakok többet értek. Mint valami átjáró egy szebb világba. Az ezernyi csillag tömkelege álomszép képet alkotott. Ma este tiszta volt az ég, túl tiszta. Végül sikeresen elaludtam a friss, langyos szél és a meleg, puha ágyam kényeztetésében. Nagyon mélyen aludtam és megint álmodtam. De ez az álom szép volt. Anyával, apával és Lalával, a nővéremmel voltam a régi otthonunkban. Ez az álom sem maradt el kutya nélkül. De most a régi, szelíd kiskutyánk volt velünk. Ez a kutya egy cseppet sem volt veszélyes, sem rémíztő. Inkább hasonlított egy kicsi bárányra fehér, göndör szőre miatt, mint sem egy kutyára. Nagy melegség volt a szívemben, mintha csak azért álmodtam volna ezt, hogy megnyugtassam a lelkivilágomat. Nagyon hatásos volt. Olyan reggel három óra környékén ébredtem. Nem volt egy hosszú alvás az biztos. Egyáltalán minek is keltem fel? Kopogás. Már megint? Teljesen nyugodtan mentem az ajtóhoz, amit lefekvés előtt magamra zártam. Hála a szebbik álmomnak, már teljesen lenyugodtam.Mikor eltekertem az ajtómban a kulcsot, egy pillanatra végigfutott az agyamon a gondolat, hogy az ajtó mögött az a három kutya vár. Megizzadt a kezem, de tudtam, hogy ez lehetetlen, hiszen AZ CSAK EGY ÁLOM VOLT! Az ajtót kinyitottam, de megint senki. Persze, ki lenne fent korán reggel háromkor csak azért, hogy megzavarjon engem az alvásban. Régen Lala ijesztgetett ilyenekkel, amikor kicsik voltunk, de ő most kollégiumban él, úgyhogy ez lehetetlen. Lehetséges, hogy patkány van a házban és az kopogtatta a falat? Majd holnap szólok apának.
Tényleg...annyira bedepiztem este, hogy nem is beszéltem a szüleimmel. Apa este ért csak haza a munkából, én meg még csak nem is köszöntem neki. Anya is kemény napon volt túl és szinte vele se foglalkoztam. Majd ma elnézést kérek. Előző állapotába helyeztem ajtómat. Ledőltem az ágyamra, fejemre tettem fejhallgatómat és kellemes hangerőn, hallgattam valami klasszikusnak nem mondható, de szép és lágy zenét. Még csak reggel három volt, de én már nem bírtam aludni, mintha nem is lettem volna fáradt. A csillagok lassan levándoroltak az égről, mert a reggeli madárcsicsergés elzavarta őket az égről. Elég hangosak voltak ezek a madarak. Még fejhallgatóval a fülemen is hallottam őket. A nyugis szám nyolcvanadik meghallgatása után, lementem a konyhába, hogy harapjak valamit, mert a gyomrom nasiért kiáltott. Kinyitottam a hűtőt de a tegnapi ebéden kívül nem volt szinte semmi, valamilyen felvágott meg néhány zöldség, margarin és tej. Egy jó nagy adag zabpehely tökéletes lett volna, de tej már alig volt és nem akartam szüleimmel kiszúrni, hisz a reggeli kávézáshoz elengedhetetlen a tejecske. Végül megpillantottam, a hátra, csúnyán bevágott magányos sütiket, amiket anyu sütött a 'drága' szomszédoknak. Kegyelemért könyörögtek. - Hát ha ez a kívánságotok, én megkegyelmezek. - Kezembe kaptam az összeset és levágtam magam a tévé elé. Korán reggel alig volt valami..mire is számítottam? Mindenhol hülye készülékreklámok és egykét éjjel-nappali mesecsatorna és sportadó. Végül az egyik lüke mesénél ragadtam le. Elképesztő, hogy mekkora baromságokat adnak le a televízióban a gyerekeknek. Anya sütijei nagyon finomak voltak, érződött bennük a szeretet, amit a szomszédok nem fogadtak el. Jaj azok az emberek, meg az az At...mi is volt a név? Már megint elfelejtettem.
- ATHALIE! - üvöltötte valaki megzavarva gondolkodásomat.
Mi a pokol???! Ugrottam fel ülőhelyemről. Mi? Van itt valaki? Odarohantam az ablakoz. Remélem nincs itt valami zaklató barom. Mi ez?
- ATHALIE!
Ne már?! Ezt a fejemben hallom mi ez? Az álmom. Megszédültem. Hatalmas zavart éreztem a fejemben. Úgy bezavarodott előttem a kép, mintha éppen egy adóhálózat ment volna tönkre.Az álmomban, mikor sétáltam a férfiak mellett ezt üvöltötték, mikor megtámadtak a kutyák ezt üvöltötték és szinte megint érzem annak a tömegnyi virágnak az illatát! Ne, ugyan nemár. Hangokat hallanék? Beteg vagyok? Már az álmomban is ez a név? Oké, nyugi! Csak felzaklatott a tegnapi nap és keveset aludtam. Semmi probléma. Visszamentem a kanapéhoz, hogy összeszedjem az előbb rémülten eldobott sütiket.
*namaeja*
2013. június 18., kedd
Borostyántemető III.
Rémület
Anya
nem volt valami erős jellemű személy , így az előbbi incidens
lelkileg teljesen kiütötte. Haza érve agresszívan nyitottam
ajtót. Meglepődtem mennyire felzaklatott, bár idegesnek mégsem
éreztem magam. Visszahúzódó személyiségemhez társult valami
olyan ösztön, ami nem hagyta, hogy ennyiben hagyjam a történteket.
Egy kakaónak hála sokkal nyugodtabb lettem.
-
Athalie...-motyogtam.
Hol
hallottam már ezt a nevet? Tudom, hogy nem ez volt az
első.-Emlékszem.- A hölgy az utcán! Ugyan ezt kiáltotta, amikor
elfutott. Torzult hangon üvöltötte ezt a nevet. De ennek az
egésznek semmi köze hozzám. Biztosan összetévesztettek
valakivel. Ráadásul mind a ketten. Kötelességemnek éreztem
tudatni a szomszédokkal, hogy félreérték..nem is..konkrétabban
félrelátás történt, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy ki ez a
bizonyos Athalie. A bögrét az asztalra csapva, elhatározottan
pattantam fel a kanapéról, hogy most rögtön elintézhessem az
ügyet. Nekilendültem a kijárati ajtónak és nagy léptekben
haladtam előre, ki az utcára. Éppen a kaput nyitottam volna, mikor
hirtelen belém állt görcsösen a félelem. Nem is félelem, inkább
önbizalomhiány. Mély levegőt véve fordultam vissza a házunk
felé. Elmosolyogtam szerencsétlenségemen. Kiábrándító, hogy
még magamat sem merem megvédeni. Szánalmas.
Az
iskolára gondoltam. Biztos, hogy nekem olyanba kell járnom?
Komótosan bevonultam a szobámba, lefeküdtem az ágyba és magamra
húztam a takarót. Tényleg szánalmas vagyok...ritka szánalmas.
Ezt ismételgetve magamba feküdtem összegubózva percekig. Egyszer
csak egy zaj zavarta meg a mélybe süllyedő lelkemet. Kopogás.
Nagynehezen elmentem az ajtóig, hogy el tudjam küldeni az
érdeklődőt a fenébe, de kint nem állt senki. Sem a folyosón,
sem a lépcsőfordulóban. Lenéztem a lépcsőn, anya a nappaliban
nézte a tévét. Lehetséges, hogy túlságosan lefárasztott a mai
nap agyilag és már hangokat is hallok? Lényegtelennek tartottam az
esetet, úgyhogy ha már kiléptem rezidenciámról, akkor már
elbaktatok fürdeni is. A jó nagy kád meleg vízben áztattam
magamat. A csempén visszaverődő fényekbe bambulva elaludtam egy
pillanatra.
Este
volt, én pedig sétálni mentem a környékre. Sötét volt és a
lámpák nem elégítették ki a fény iránti igényeimet. A házak
mellett ezernyi vörös virág virágzott és rügyezett. Olyan erős
virágillatot éreztem, hogy szinte kábított. Az egyik pislákoló,
útszéli lámpánál egy kis embercsoportot pillantottam meg. Nyolc
férfi lehetett, három kutyával. Jó nagy állatok voltak. Az emberek
hangosan nevettek és üvöltöttek felém valamit, de nem értettem,
hogy mit beszélnek. Csak szépen csöndesen elsétáltam mellettük. A kutyáik alug hallhatóan morogtak, mikor elhaladtam. A levegő kezdett hűvössé válni, sőt egyből fagyos lett. Már két perce is elhagytam az embertömörülést. Hátranéztem
kíváncsiságból. A két perc alatt szinte semmit sem haladtam.
Gyorsabbra vettem lépteimet, mert a férficsoport engem bámult és
a kutyáik sem voltak velük. Képesek voltak szabadon engedni őket?
Mi van ha megtámadnak valakit azok az ebek? Újra hátra néztem,
hogy megbizonyosodjak arról, hogy már messze járok tőlük. De
nem! Még közelebb is voltak hozzám mint előtte. Morgást
hallottam. Szemem kitágul, arcom megdermed és megfagyott bennem a
vér. Letekintettem. A három kutya állt velem szemben vérvörös,
izzó szemekkel. Nyál ömlött a szájukból úgy vicsorogtak rám.
Kezeim ökölbe szorultak és rezegtek a félelemtől. A három kutya
egyre agresszívabban morgott és ugatott. Bűzlő szájuktól
elnyomódott a virágillat. Futni akartam, de földbegyökerezett a
lábam! Sikítani akartam, de hangom elcsuklott, szememből a könny
kicsordult a félelemtől. Annyira vert a szívem..úgy éreztem
hamarosan kiszakad. Az egyik kutya közelebb lépett, és ez a
mozdulat elindította bennem a bombát. Őrült sikítással kezdtem
el rohanni, de a kutyák ellen esélyem se volt. Az egyik elkapta a
lábamat. A rémülettől még gyorsabban rohantam. A vadkutyák
üvöltöttek, de szinte léptekben utolértek. Nem volt esélyem. Az
előbbi kutya ráharapott a bokámra, én felbuktam. Agyara a
csontomig hatolt. Fájdalomtól üvöltve próbáltam magamat
vonszolni segítségért, de a kutya nem hátrált és marcangolta a
lábamat. Lábamból a vér, szememből a könny ömlött. Tehetetlen
voltam. Teljes erőmből oldalba rúgtam a dögöt, hogy a bordája kettétörött. De akkor a másik két kutya is nekem
esett. A fájdalomtól ismeretlenné torzult arcom. A férfiak csak
körbe álltak és nevettek. Ördögi vigyor volt arcukon, szinte nem
is állt másból, tekintetük egybefolyt szándékukkal. Senki
se segített. A fájdalomtól eszméletemet vesztettem.
*namaeja*
2013. február 23., szombat
Borostyántemető II.
Ellenszenv
A rémisztő események hamar kimentek a
fejemből, de a tudatalattim azt sugallta, hogy kerüljem el a ház borostyánnal
fedett oldalát. Második napomat töltöttem új szobámban, így az esti, sötétben
való járkálás még gondot okozott. Másnap iskola volt így minden időmet
lustálkodással töltöttem. Éppen a falam társaságát élveztem, mikor anya kiabált
a konyhából:
- Briana! Légy szíves
szaladj el a boltba! Sütök sütit.
Semmi kedvem nem volt
kimozdulni. Úgy tettem, mint aki semmit sem hall. Persze ez csak rövidtávú
megoldás volt a problémámra, hiszen anyukám addig beszélt a mozgás és a friss
levegő fontosságáról, hogy inkább egy kicsit távol lettem volna a
hangforrástól. Később kiderült, hogy a sütisütős ötlet azért kapott szárnyra, hogy tudjuk valami aprósággal kedveskedni, amikor köszöntjük szomszédainkat . Végül is mit vártam
az én amerikai sorozat rajongó anyámtól?
Sikeresen megindult a problémáim dominósora,
hiszen naiv fejjel indultam el egy teljesen idegen kisvárosban. Igyekezve véstem agyamba
az utcaneveket. Az élelmiszerüzlethez el-el találtam. Hiába volt a séta, mert a
bolt már bezárt. Tettem egy nagyobb kört a környéken új lehetőség után kutatva.
Kezdtem rosszul érezni magam. Végül egy éjjel-nappali üzletre találva sikeresen teljesítettem küldetésemet. Végül a haza vezető út megjegyzése, mégis
felülmúlta képességeimet. Fényesen sütött a nap, az utcák mégis üresek
voltak. Már lassan komolyan aggódtam. Kellett nekünk elköltözni? Új otthon, új
iskola, új környezet. Minden olyan dolog,
ami szőnyeg alá söpörte azt a kevéske önbizalmamat. Részben apám munkahelye miatt költöztünk el. De nem is értettem, miért nem lehettem volna én is kollégista, mint nővérem, Lala?...
A nagy panaszkodás közepette megláttam egy
idős nénit nekem háttal sétálva a járdán. El nem szalasztva a lehetőséget
odarohantam, hogy útmutatást kérjek. Megszólítottam, de a néni nem fordult
felém. Sőt inkább gyorsabbra fogta lépteit, mintha elakarna kerülni. Utána
siettem, hiszen más lehetőségem nem volt a hazajutásra. Megállítottam a hölgyet:
- Elnézést, de
megkérdezhetem, hogy... - kezdtem bele mondanivalómba, de a néni hangos
kiabálásba kezdett.
Nem tudtam mire vélni a
dolgot. Nem foghattam meg a vállát olyan erősen, hogy fájdalmat okozzak neki. A
nő rám bámult, szeme kitágult, arca eltorzult, mint aki rémet látott.Tekintete könnyesé vált.
Én is megijedtem a helyzettől. A sikító ember, ellökött magától, hogy én a
földre estem. A sokk hatása alatt, a nő elrohant, üvöltve valamit eltorzult
hangon. Én pedig rémülten hívtam fel anyukámat, hogy sürgősen jöjjön értem. Pár
perc múlva meg is érkezett. Sietve szálltam be az autóba. Nem értette a
helyzetet. Én elmondtam neki a történteket. Megígérte, hogy legközelebb ő is
velem jön.
A mai délelőtt katasztrófa volt. A délután sem
alakult jól. Két házhoz csöngettünk be,
de sehol sem nyitottak ajtót. Pedig biztosan láttuk, hogy az imént értek haza.
Ami nagyon bizarr volt, hogy minden házon piros festékkel festett strigulák voltak bekarikázva. Mintha a
házak egy másik módon is jelölve lennének, nem csak az utcai számozás.
Anyukámra pillantottam:
- Semmi gond. Biztos meg
van rá az okuk. Nem veled van a gond - öleltem át.
- Miért olyan
ellenszenves mindenki? - suttogott kétségbeesetten anya.
- Nézd azt a vörös
virágot! A régi lakóhelyünkön nem nyílt ilyen. - gyorsan tereltem a témát egy kertbeli virágra mutatva.
Az utolsó próbálkozásunkat
tettük egy háznál, aminek falát szürkére festették és Stourloson vezetéknév
volt feltüntetve. Ezen a házon csak egy vörös kör volt viszont, a vonalak
kimaradtak. Már háromszor csengettünk, de semmi. Megláttam hogy az egyik
függönyözött ablaknál egy alak állt. Egy igen fiatal lány. Életemben nem láttam még,
mégis olyan érzésem volt, hogy még ha nem is fizikailag, de valami zavart
benne. Hogy is ne zavart volna, hiszen szeme olyan gyűlölettel szúrt engem,
amit nem tudtam mire vélni. Anya már indult visszafelé.
- Várj! Az a lány kinyitja
az ablakot! - fordultam felé.
A függöny mögül kilépve, megpillantottam
arcát. Tévedtem. Biztosan velem egykorú vagy talán idősebb volt.
- Athalie! - üvöltött
felém.
-A-Athalie? - ismételtem
suttogva.
Athalie. Hallottam már
valahol, hogy.. Athalie.De hol?Ez egy név lenne? Valakinek a neve...
- Takarodj innen Athalie!
- szakította meg gondolataimat a lány.
- Várj! Én nem tudom miről
beszélsz! Mégis milyen Athalie? - kérdeztem vissza.
A lány becsapta az
ablakot. Az üveg csodával határos módon nem tört ki a nagy erőkifejtéstől. Anya
hatásos meglepetésben részesült. Most valami hasonló történt, mint pár órával
ezelőtt. Lefagyott a történtektől. Úgy kellett hazarángatnom, mint aki
egy szobrot cipel haza.
*namaeja*
2013. február 12., kedd
Messze a léttől
Létem megpihent,
mint madár ágán,
mint bogár fűszálán.
Lég áramlik át testemen,
be s kiszivárog.
Amit most nem kívánok.
Sötétet akarok.
Tenyerembe rejtem tekintetem,
így a magány megmarad velem.
Önérzetem megremeg,
mert a fény elől rejtett szemek
most megijedtek.
Biztosan vágyom a szürkeségre?
Saját magamat nem értve
S mély levegőt véve letekintek a mélybe.
Valahol kellemes ez a hideg magány.
A nap erre a kis, eldugott részre nem süt már,
de én még feltekintek...talán....
Talán megértem a világot.
Kötelességem felfogni és szeretni
azt, mit annyira el akarok feledni?
Az ember olyan boldogságért
sóvárog, melyet megkap aztán elfelejt.
Mert igazság nem vall már e helyt.
Álmosoly és álszeretet,
amit csak adhattok,
hiszen mind úgy viselkedtek, mint a majmok.
Pontosan, mint egy állatkertben.
Ez van! Ezt szeresd!
És a valóságot ne keresd!
Mert ketrec van mindnyájunkon.
Mely lélekben napot takar
és időt hadar.
Eltelik az apró élet.
Lehull a madár ágáról és többé
a bogár sem tekinthet föl fűszáláról.
*namaeja*
mint madár ágán,
mint bogár fűszálán.
Lég áramlik át testemen,
be s kiszivárog.
Amit most nem kívánok.
Sötétet akarok.
Tenyerembe rejtem tekintetem,
így a magány megmarad velem.
Önérzetem megremeg,
mert a fény elől rejtett szemek
most megijedtek.
Biztosan vágyom a szürkeségre?
Saját magamat nem értve
S mély levegőt véve letekintek a mélybe.
Valahol kellemes ez a hideg magány.
A nap erre a kis, eldugott részre nem süt már,
de én még feltekintek...talán....
Talán megértem a világot.
Kötelességem felfogni és szeretni
azt, mit annyira el akarok feledni?
Az ember olyan boldogságért
sóvárog, melyet megkap aztán elfelejt.
Mert igazság nem vall már e helyt.
Álmosoly és álszeretet,
amit csak adhattok,
hiszen mind úgy viselkedtek, mint a majmok.
Pontosan, mint egy állatkertben.
Ez van! Ezt szeresd!
És a valóságot ne keresd!
Mert ketrec van mindnyájunkon.
Mely lélekben napot takar
és időt hadar.
Eltelik az apró élet.
Lehull a madár ágáról és többé
a bogár sem tekinthet föl fűszáláról.
*namaeja*
2013. január 31., csütörtök
egy vers
A régieknek
Könnycseppeket hullatok értetek,
kiket szánok, hisz romlott életetek
már messze jár enyémtől.
Hogy ki jó és ki rossz?
Számomra nincs gonosz,
és cselekedetem nem viszonoz.
De elmém nem feled
és lelkemen szorítja a kötelet,
melyet ti csomóztatok valómhoz.
Szándékotok érthetetlen,
munkátok zavaros.
Szándékotok a való? vagy valami más birtokos?
Sötét tekintetetek,
csak feszíti a kötelet,
mihez már hibátlanul értetek.
Arcom mozdulatlan, hangom néma.
Érzelmeimet hamarosan kivájta az a mérhetetlen sok héja.
Melyeket magatok űztetek rám.
Én sem vagyok jó. Sőt teljesen hibás.
Én voltam az, ki minden problémát kiás.
Önző voltam...
Ösztönöm őszinteségért kiáltott.
És ezzel leromboltam egy egész világot,
melyet magatok köré építettetek.
Bűnbak voltam és az is maradtam.
Mérgezetten hadartam,
amit már bánok.
Magam ellen hívtam azt a világot,
hol magam is élek és félve kiáltok:
Hagyjatok békén!
Szemeimet lehunyom és bánom az egészet.
De nincs mit tenni, mert ezt hozta a végzet.
Most már jó helyen állok és várok
Könnyem csordul, de már nem kiáltok.
Most már jó helyen állok és várok
Könnyem csordul, de már nem kiáltok.
*namaeja*
2013. január 30., szerda
Borostyántemető l.
Az új házunk
Nagy levegőt vettem és kiszálltam a
kocsinkból. Anya izgatott viselkedése egy kicsit engem is kíváncsivá
tett.Nemrég döntöttük el, hogy elköltözünk. Én apáékra hagytam a ház
választását. Nem igazán voltam oda a lakásnézegetős és efféle dolgokért. Főleg,
hogy végül kertes ház lett a társasházból.
Anya a szemem elé tette a tenyerét és folyton
csak azt ismételgette: Ne less! Ne less!
Egy ideig földes részen
sétáltunk, de pár lépés után szilád talajt éreztem lában alatt. Hirtelen a két
meleg kézfej eltűnt az arcomról és a napsütés elég kellemetlenül jött a pár
percig megszokott sötét után. Megpróbáltam a házra koncentrálni. Kellemesen
csalódtam a szüleim ízlésében. Egy kétszintes átlagosnak mondható családi ház
volt. Fala pitypangsárga és üvegablakai fehér kerettel voltak körbevonva. Az
ajtó hasonló színű festékkel lekent támlájával tűnt ki az erőssárga színből.
Egyedül az én szobám keltette fel az érdeklődésemet, hiszen mégsem lakhat az
ember kellemetlen környezetben. Belépve a házba, a nappali és a konyha az
ebédlővel teljesen átlagosnak minősült. Felfelé a lépcsőn, úgy döntöttem, hogy
az én szobámat hagyom utoljára az izgalom kedvéért. Elámultam az ősök
hálószobáján. Soha sem gondoltam volna, hogy apa beadja a derekát anya
nyüsztölésének. A szoba minden bútora bükkfából készült, egyedi darab volt.
Kékeszöld függönyök függtek az említett ablakokon.
És most jött az én szobám. Reménykedve
gondoltam az előre elképzelt narancssárga falra és az üveges szekrénysorra.
Anyukám azt mondta, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy jó és szép
szobám lehessen. Nagyot dobbant a szívem amikor megfogtam a ajtókilincset. Már
mosolyra húzódott a szám, mikor benéztem a szobába. De....minden köddé vált.
- Miiii?
Ebben a helyiségben
egy régi ágy és egy gardróbszekrény állt. Ezeken kívül volt ott egy láda ami
öregnek és porosnak hatott. Kétségbe estem. Lement a vérnyomáson. Azt hittem
elájulok.
-Na? Hogy
tetszik?-kiabálta anya a hálószobából.
- Ez mi?-borzadtam
el.
Nem értettem: egyedül a fal volt sárga. de az
sem narancsszín.
- Ez ugye nem?-estem
még nagyobb kétségekbe.
Úgy éreztem mintha
süllyednék egy feneketlen, sötét óceán mélyébe. De hirtelen egy kéz nyúlt
értem. Apa szavai felhúztak a felszínre.
- Oh, ez? Lala
szobájába még bele se kezdtünk.
.... Lala
szobája,....Lala szobája,...Lala szobája... ezek a szavak ismétlődtek agyamban.
Újabb levegőt vettem a véletlen poénnak tűnő esemény után és a következő ajtót
mentem nyitni. Megláttam..-ez tökéletes!-egyből beleszerettem. Anyu és apu
arcára puszit nyomtam és jobban körülnéztem. Hirtelen fáradalmak után kicsit
lepihentem. Talán el is aludtam. Délután sétáltam egyet a ház körül,
reménykedve, hogy találok valami érdekeset. Már a második kört tettem amikor
felfigyeltem a ház oldalán futó borostyánra. Gyönyörű ezüstzöld színe
magával ragadott. Gondoltam viszek néhány szálat a szobámba. Mikor hozzáértem az
ághoz egy hatalmas lüktetést éreztem. Végül arra eszméltem, hogy a borostyán
éles levele megvágta az ujjamat, de az előbb érzett lüktetésnek valami más oka volt.
Percekig, akár fél óráig is ülhettem lezsibbadva a földön. Nem is értettem
miért csak most vettem észre magam. Beszaladtam a konyhába és az egyik
szekrényből előkerestem a raktapaszokat. A tapaszt igazgatva visszagondoltam az
előbbiekre. Szinte fel se fogtam azt az érzést, de a hideg kirázott, ha csak
megpróbáltam rágondolni. Végül leültem a tévé elé egy nyugtató tea
társaságában.
2013. január 29., kedd
első valami: Varjak
Varjak
Havazni kezdett. A lefagyott, jeges talajon egy ember rogyott össze. A
földön fekve, teste hirtelen megfeszült, arca mégis nyugodt maradt. Sápadt
tekintete egyre messzebb nézett a semmibe. Ruhátlan, sérülésekkel teli teste hamarosan engedett a szorításból.
Hosszú, fekete haja csomókban hiányzott . Egy lány, ki valaha angyal
volt. De megfosztották szárnyaitól az emberek. Vagy inkább szörnyek, akiknek
csak az a szép és jó, amit először annak gondolnak. Ki ismerné azt a fájdalmat, mint ez a szegény, már-már halott élőlény érez,
akit sosem fogadtak el? Mert a galamb galamb, és a varjú örökre varjú marad.
Egy fekete és koszos madár.
*namaeja*
*namaeja*
csak blog.
sziasztok.
nemrég egy ismerősöm facebook oldalát nézegettem, amikor megláttam, hogy blogot vezet. nekem is rengetegszer eszembe jutott valami ilyesmi, mivel vannak rövid novelláim..vagy inkább rövid fejezeteim, amikből majd egyszer szeretném ha összeállna egy regény : ) ez az online írom ki a mindenféle dolgaimat, a regényeimet stb. című szituáció igen gyakori jelenség, ahogy észrevettem...gondoltam beállok a tömegbe xd. nem várok el semmit az oldaltól. még arra sem számítok hogy tízen elolvassák a dolgaimat, de HÁTHA. a desing sem valami profi munka, sőt teljesen amatőr, de hát végül is a tartalom a lényegesebb számomra.
*namaeja*
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)