Borostyántemető III.

 Rémület

Anya nem volt valami erős jellemű személy , így az előbbi incidens lelkileg teljesen kiütötte. Haza érve agresszívan nyitottam ajtót. Meglepődtem mennyire felzaklatott, bár idegesnek mégsem éreztem magam. Visszahúzódó személyiségemhez társult valami olyan ösztön, ami nem hagyta, hogy ennyiben hagyjam a történteket. Egy kakaónak hála sokkal nyugodtabb lettem.

- Athalie...-motyogtam.

Hol hallottam már ezt a nevet? Tudom, hogy nem ez volt az első.-Emlékszem.- A hölgy az utcán! Ugyan ezt kiáltotta, amikor elfutott. Torzult hangon üvöltötte ezt a nevet. De ennek az egésznek semmi köze hozzám. Biztosan összetévesztettek valakivel. Ráadásul mind a ketten. Kötelességemnek éreztem tudatni a szomszédokkal, hogy félreérték..nem is..konkrétabban félrelátás történt, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy ki ez a bizonyos Athalie. A bögrét az asztalra csapva, elhatározottan pattantam fel a kanapéról, hogy most rögtön elintézhessem az ügyet. Nekilendültem a kijárati ajtónak és nagy léptekben haladtam előre, ki az utcára. Éppen a kaput nyitottam volna, mikor hirtelen belém állt görcsösen a félelem. Nem is félelem, inkább önbizalomhiány. Mély levegőt véve fordultam vissza a házunk felé. Elmosolyogtam szerencsétlenségemen. Kiábrándító, hogy még magamat sem merem megvédeni. Szánalmas.

Az iskolára gondoltam. Biztos, hogy nekem olyanba kell járnom? Komótosan bevonultam a szobámba, lefeküdtem az ágyba és magamra húztam a takarót. Tényleg szánalmas vagyok...ritka szánalmas. Ezt ismételgetve magamba feküdtem összegubózva percekig. Egyszer csak egy zaj zavarta meg a mélybe süllyedő lelkemet. Kopogás. Nagynehezen elmentem az ajtóig, hogy el tudjam küldeni az érdeklődőt a fenébe, de kint nem állt senki. Sem a folyosón, sem a lépcsőfordulóban. Lenéztem a lépcsőn, anya a nappaliban nézte a tévét. Lehetséges, hogy túlságosan lefárasztott a mai nap agyilag és már hangokat is hallok? Lényegtelennek tartottam az esetet, úgyhogy ha már kiléptem rezidenciámról, akkor már elbaktatok fürdeni is. A jó nagy kád meleg vízben áztattam magamat. A csempén visszaverődő fényekbe bambulva elaludtam egy pillanatra.

Este volt, én pedig sétálni mentem a környékre. Sötét volt és a lámpák nem elégítették ki a fény iránti igényeimet. A házak mellett ezernyi vörös virág virágzott és rügyezett. Olyan erős virágillatot éreztem, hogy szinte kábított. Az egyik pislákoló, útszéli lámpánál egy kis embercsoportot pillantottam meg. Nyolc férfi lehetett, három kutyával. Jó nagy állatok voltak. Az emberek hangosan nevettek és üvöltöttek felém valamit, de nem értettem, hogy mit beszélnek. Csak szépen csöndesen elsétáltam mellettük. A kutyáik alug hallhatóan morogtak, mikor elhaladtam. A levegő kezdett hűvössé válni, sőt egyből fagyos lett. Már két perce is elhagytam az embertömörülést. Hátranéztem kíváncsiságból. A két perc alatt szinte semmit sem haladtam. Gyorsabbra vettem lépteimet, mert a férficsoport engem bámult és a kutyáik sem voltak velük. Képesek voltak szabadon engedni őket? Mi van ha megtámadnak valakit azok az ebek? Újra hátra néztem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy már messze járok tőlük. De nem! Még közelebb is voltak hozzám mint előtte. Morgást hallottam. Szemem kitágul, arcom megdermed és megfagyott bennem a vér. Letekintettem. A három kutya állt velem szemben vérvörös, izzó szemekkel. Nyál ömlött a szájukból úgy vicsorogtak rám. Kezeim ökölbe szorultak és rezegtek a félelemtől. A három kutya egyre agresszívabban morgott és ugatott. Bűzlő szájuktól elnyomódott a virágillat. Futni akartam, de földbegyökerezett a lábam! Sikítani akartam, de hangom elcsuklott, szememből a könny kicsordult a félelemtől. Annyira vert a szívem..úgy éreztem hamarosan kiszakad. Az egyik kutya közelebb lépett, és ez a mozdulat elindította bennem a bombát. Őrült sikítással kezdtem el rohanni, de a kutyák ellen esélyem se volt. Az egyik elkapta a lábamat. A rémülettől még gyorsabban rohantam. A vadkutyák üvöltöttek, de szinte léptekben utolértek. Nem volt esélyem. Az előbbi kutya ráharapott a bokámra, én felbuktam. Agyara a csontomig hatolt. Fájdalomtól üvöltve próbáltam magamat vonszolni segítségért, de a kutya nem hátrált és marcangolta a lábamat. Lábamból a vér, szememből a könny ömlött. Tehetetlen voltam. Teljes erőmből oldalba rúgtam a dögöt, hogy a bordája kettétörött. De akkor a másik két kutya is nekem esett. A fájdalomtól ismeretlenné torzult arcom. A férfiak csak körbe álltak és nevettek. Ördögi vigyor volt arcukon, szinte nem is állt másból, tekintetük egybefolyt szándékukkal. Senki se segített. A fájdalomtól eszméletemet vesztettem.

*namaeja*