Vers.

Sánta lelkű ebek

Figyeljetek ti sánta lelkű ebek,
kiknek az az élvezet,
hogy saját érdeket
messze más fölött ered,
hálózza be azt az eget, mit
ti nekünk teremtettetek!

De még így sem vagytok ti a mindenhatók, 
kinek elméje talán tiszta és jó.

Vagy csak jól befolyásolható?
Sánta lelketek kábítja az eszet,
mely már többé nem tisztítja azt az eget,
mi alatt szerény, mihaszna,
tehetetlen lényünk eped...értetek,
a tudatlan mivolt, sok érthetetlen jellem.

Ki szívja, ki köpi a rosszat
és már nem érzik a tömérdek kárhozottat
kik elméinkben csonkítást okoztak,
hogy féltve őrzött titkukat
és a mi egünk feletti trónokat
gazul kisajátítsák maguknak.

De az én egem tiszta maradt,
mert agyamba nem tápláltak gonoszat.

Ezer nyilat szórtok reám
tettetve, hogy ez Annak a haragja,
de én maradok egy helyben maradva
és nem menekülök!

Mert veletek szembeni tisztaságom örök
és tudom, hogy ezek a nyilak csak segítenek
abban, amiért saját utam töröm.

*namaeja*

Borostyántemető 0.

Véred hullt a virágra.

Mint vörös festék hatása,

Semmi mást nem kiváltva

Erre a vérrel torzított  világra.

Egy tisztátlan világ,

Ami bíbor pocsolyában fullad

Szemed láttára süllyed a mélyben.

Még valahol visszatekint rád.

-A vörös tinta folytogat, igaz?-

Te halottnak hitt virág.

Te, ki saját  vérét ontja, életével.

Mert a múlás az egyetlen vigasz.

Szemedben valódi gyűlölet él

És bűnt fertőz tekinteted.

Mindenki bánt tetteidért?

Már vírussá vált, büntető kezed.

Miben vörös virág őrlődik,

S eme piros cseppben

 önmagad tekint vissza rád.

Borostyántemető IV.

Zavar


Újra eszméletnél voltam! Riadva kaptam bokámhoz. Nem hittem a szememnek. A lábamnak sem volt baja, nekem sem volt semmi bajom . -De hisz szétroncsolták a kutyák! Emlékszem a fájdalomra, a vérre! Lehetetlen.- Egy karcolás vagy valami? nem...semmi. Meddig lehettem eszméletlenül? Egy mély levegő után végre igazán kinyitottam a szememet és ráeszméltem, hogy még mindig a kádban ültem, de az egyszeri meleg víz már kihűlt. Az órára tekintettem. Az elmúlt másfél órát itt töltöttem volna? Álom lett volna? Az egész? Mellkasomhoz kaptam, mert az álomra visszaemlékezve idegesen kapkodtam  a levegőt.
-Nyugi! - ismételgettem.
Biztosan álom volt. Mégis, hogy vagyok képes ilyen durvát álmodni? Lehetséges, hogy orvoshoz kéne járnom...ez nagyon kemény. Nagynehezen kiléptem a kádból és a tükörhöz sétáltam. Inkább vánszorogtam, mert a lábam még mindig annyira remegett a félelemtől, hogy minden lépésem ingatag volt. A tükör valami eltorzult képet mutatott nekem. A szemem vörös volt, mint aki órákig sírt, biztosan ez is történt álmodás közben. Az szó kiejtésekor végigfutott a hátamon a hideg és levegőm megint akadozott. Gyorsan megengedtem a csapból a vizet és a lehető leghidegebb észhez térítésre vállalkoztam. Le kellett nyugodnom!! Visszamentem a szobámba és kitártam a két hatalmas ablakomat. Kellett a friss levegő. Lehuppantam ágyamra és még mindig bokámat vizsgáltam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy EZ a valóság. 
Mára befejeztem a napot. Ez túl sok volt nekem. Ismét takaróm társaságára volt szükségem. Sírni akartam, de volt egy olyan érzésem, hogy az elmúlt órában minden nedvet kisírtam magamból. Megpróbáltam elaludni, de nem mertem. Nem akartam még egy olyan borzalmas élményt. A takaró alól, fejjel kibújva bámultam a csillagokat. Az égbolt egy hatalmas darabja lehetett az enyém a nagy ablakon keresztül. Ezért is tetszett nekem ez a szoba. Igaz, hogy az erkély a másik szobánál volt, de nekem ezek a hatalmas ablakok többet értek. Mint valami átjáró egy szebb világba. Az ezernyi csillag tömkelege álomszép képet alkotott. Ma este tiszta volt az ég, túl tiszta. Végül sikeresen elaludtam a friss, langyos szél és a meleg, puha ágyam  kényeztetésében. Nagyon mélyen aludtam és megint álmodtam. De ez az álom szép volt. Anyával, apával és Lalával, a nővéremmel voltam a régi otthonunkban. Ez az álom sem maradt el kutya nélkül. De most a régi, szelíd kiskutyánk volt velünk. Ez a kutya egy cseppet sem volt veszélyes, sem rémíztő. Inkább hasonlított egy kicsi bárányra fehér, göndör szőre miatt, mint sem egy kutyára. Nagy melegség volt a szívemben, mintha csak azért álmodtam volna ezt, hogy megnyugtassam a lelkivilágomat. Nagyon hatásos volt. Olyan reggel három óra környékén ébredtem. Nem volt egy hosszú alvás az biztos. Egyáltalán minek is keltem fel? Kopogás. Már megint? Teljesen nyugodtan mentem az ajtóhoz, amit lefekvés előtt magamra zártam. Hála a szebbik álmomnak, már teljesen lenyugodtam.Mikor eltekertem az ajtómban a kulcsot, egy pillanatra végigfutott az agyamon a gondolat, hogy az ajtó mögött az a három kutya vár. Megizzadt a kezem, de tudtam, hogy ez lehetetlen, hiszen AZ CSAK EGY ÁLOM VOLT! Az ajtót kinyitottam, de megint senki. Persze, ki lenne fent korán reggel háromkor csak azért, hogy megzavarjon engem az alvásban. Régen Lala ijesztgetett ilyenekkel, amikor kicsik voltunk, de ő most kollégiumban él, úgyhogy ez lehetetlen. Lehetséges, hogy patkány van a házban és az kopogtatta a falat? Majd holnap szólok apának.

Tényleg...annyira bedepiztem este, hogy nem is beszéltem a szüleimmel. Apa este ért csak haza a munkából, én meg még csak nem is köszöntem neki. Anya is kemény napon volt túl és szinte vele se foglalkoztam. Majd ma elnézést kérek. Előző állapotába helyeztem ajtómat. Ledőltem az ágyamra, fejemre tettem fejhallgatómat és kellemes hangerőn, hallgattam valami klasszikusnak nem mondható, de szép és lágy zenét. Még csak reggel három volt, de én már nem bírtam aludni, mintha nem is lettem volna fáradt. A csillagok lassan levándoroltak az égről, mert a reggeli madárcsicsergés elzavarta őket az égről. Elég hangosak voltak ezek a madarak. Még fejhallgatóval a fülemen is hallottam őket. A nyugis szám nyolcvanadik meghallgatása után, lementem a konyhába, hogy harapjak valamit, mert a gyomrom nasiért kiáltott. Kinyitottam a hűtőt de a tegnapi ebéden kívül nem volt szinte semmi, valamilyen felvágott meg néhány zöldség, margarin és tej. Egy jó nagy adag zabpehely tökéletes lett volna, de tej már alig volt és nem akartam szüleimmel kiszúrni, hisz a reggeli kávézáshoz elengedhetetlen a tejecske. Végül megpillantottam, a hátra, csúnyán bevágott magányos sütiket, amiket anyu sütött  a 'drága' szomszédoknak. Kegyelemért könyörögtek. - Hát ha ez a kívánságotok, én megkegyelmezek. - Kezembe kaptam az összeset és levágtam magam a tévé elé. Korán reggel alig volt valami..mire is számítottam? Mindenhol hülye készülékreklámok és egykét éjjel-nappali mesecsatorna és sportadó. Végül az egyik lüke mesénél ragadtam le. Elképesztő, hogy mekkora baromságokat adnak le a televízióban a gyerekeknek. Anya sütijei nagyon finomak voltak, érződött bennük a szeretet, amit a szomszédok nem fogadtak el. Jaj azok az emberek, meg az az At...mi is volt a név? Már megint elfelejtettem.

- ATHALIE! - üvöltötte valaki megzavarva gondolkodásomat.

Mi a pokol???! Ugrottam fel ülőhelyemről. Mi? Van itt valaki? Odarohantam az ablakoz. Remélem nincs itt valami zaklató barom. Mi ez?

- ATHALIE! 

Ne már?! Ezt a fejemben hallom mi ez? Az álmom. Megszédültem. Hatalmas zavart éreztem a fejemben. Úgy bezavarodott előttem a kép, mintha éppen egy adóhálózat ment volna tönkre.Az álmomban, mikor sétáltam a férfiak mellett ezt üvöltötték, mikor megtámadtak a kutyák ezt üvöltötték és szinte megint érzem annak a tömegnyi virágnak az illatát! Ne, ugyan nemár. Hangokat hallanék? Beteg vagyok? Már az álmomban is ez a név? Oké, nyugi! Csak felzaklatott a tegnapi nap és keveset aludtam. Semmi probléma. Visszamentem a kanapéhoz, hogy összeszedjem az előbb rémülten eldobott sütiket. 

*namaeja*

Borostyántemető III.

 Rémület

Anya nem volt valami erős jellemű személy , így az előbbi incidens lelkileg teljesen kiütötte. Haza érve agresszívan nyitottam ajtót. Meglepődtem mennyire felzaklatott, bár idegesnek mégsem éreztem magam. Visszahúzódó személyiségemhez társult valami olyan ösztön, ami nem hagyta, hogy ennyiben hagyjam a történteket. Egy kakaónak hála sokkal nyugodtabb lettem.

- Athalie...-motyogtam.

Hol hallottam már ezt a nevet? Tudom, hogy nem ez volt az első.-Emlékszem.- A hölgy az utcán! Ugyan ezt kiáltotta, amikor elfutott. Torzult hangon üvöltötte ezt a nevet. De ennek az egésznek semmi köze hozzám. Biztosan összetévesztettek valakivel. Ráadásul mind a ketten. Kötelességemnek éreztem tudatni a szomszédokkal, hogy félreérték..nem is..konkrétabban félrelátás történt, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy ki ez a bizonyos Athalie. A bögrét az asztalra csapva, elhatározottan pattantam fel a kanapéról, hogy most rögtön elintézhessem az ügyet. Nekilendültem a kijárati ajtónak és nagy léptekben haladtam előre, ki az utcára. Éppen a kaput nyitottam volna, mikor hirtelen belém állt görcsösen a félelem. Nem is félelem, inkább önbizalomhiány. Mély levegőt véve fordultam vissza a házunk felé. Elmosolyogtam szerencsétlenségemen. Kiábrándító, hogy még magamat sem merem megvédeni. Szánalmas.

Az iskolára gondoltam. Biztos, hogy nekem olyanba kell járnom? Komótosan bevonultam a szobámba, lefeküdtem az ágyba és magamra húztam a takarót. Tényleg szánalmas vagyok...ritka szánalmas. Ezt ismételgetve magamba feküdtem összegubózva percekig. Egyszer csak egy zaj zavarta meg a mélybe süllyedő lelkemet. Kopogás. Nagynehezen elmentem az ajtóig, hogy el tudjam küldeni az érdeklődőt a fenébe, de kint nem állt senki. Sem a folyosón, sem a lépcsőfordulóban. Lenéztem a lépcsőn, anya a nappaliban nézte a tévét. Lehetséges, hogy túlságosan lefárasztott a mai nap agyilag és már hangokat is hallok? Lényegtelennek tartottam az esetet, úgyhogy ha már kiléptem rezidenciámról, akkor már elbaktatok fürdeni is. A jó nagy kád meleg vízben áztattam magamat. A csempén visszaverődő fényekbe bambulva elaludtam egy pillanatra.

Este volt, én pedig sétálni mentem a környékre. Sötét volt és a lámpák nem elégítették ki a fény iránti igényeimet. A házak mellett ezernyi vörös virág virágzott és rügyezett. Olyan erős virágillatot éreztem, hogy szinte kábított. Az egyik pislákoló, útszéli lámpánál egy kis embercsoportot pillantottam meg. Nyolc férfi lehetett, három kutyával. Jó nagy állatok voltak. Az emberek hangosan nevettek és üvöltöttek felém valamit, de nem értettem, hogy mit beszélnek. Csak szépen csöndesen elsétáltam mellettük. A kutyáik alug hallhatóan morogtak, mikor elhaladtam. A levegő kezdett hűvössé válni, sőt egyből fagyos lett. Már két perce is elhagytam az embertömörülést. Hátranéztem kíváncsiságból. A két perc alatt szinte semmit sem haladtam. Gyorsabbra vettem lépteimet, mert a férficsoport engem bámult és a kutyáik sem voltak velük. Képesek voltak szabadon engedni őket? Mi van ha megtámadnak valakit azok az ebek? Újra hátra néztem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy már messze járok tőlük. De nem! Még közelebb is voltak hozzám mint előtte. Morgást hallottam. Szemem kitágul, arcom megdermed és megfagyott bennem a vér. Letekintettem. A három kutya állt velem szemben vérvörös, izzó szemekkel. Nyál ömlött a szájukból úgy vicsorogtak rám. Kezeim ökölbe szorultak és rezegtek a félelemtől. A három kutya egyre agresszívabban morgott és ugatott. Bűzlő szájuktól elnyomódott a virágillat. Futni akartam, de földbegyökerezett a lábam! Sikítani akartam, de hangom elcsuklott, szememből a könny kicsordult a félelemtől. Annyira vert a szívem..úgy éreztem hamarosan kiszakad. Az egyik kutya közelebb lépett, és ez a mozdulat elindította bennem a bombát. Őrült sikítással kezdtem el rohanni, de a kutyák ellen esélyem se volt. Az egyik elkapta a lábamat. A rémülettől még gyorsabban rohantam. A vadkutyák üvöltöttek, de szinte léptekben utolértek. Nem volt esélyem. Az előbbi kutya ráharapott a bokámra, én felbuktam. Agyara a csontomig hatolt. Fájdalomtól üvöltve próbáltam magamat vonszolni segítségért, de a kutya nem hátrált és marcangolta a lábamat. Lábamból a vér, szememből a könny ömlött. Tehetetlen voltam. Teljes erőmből oldalba rúgtam a dögöt, hogy a bordája kettétörött. De akkor a másik két kutya is nekem esett. A fájdalomtól ismeretlenné torzult arcom. A férfiak csak körbe álltak és nevettek. Ördögi vigyor volt arcukon, szinte nem is állt másból, tekintetük egybefolyt szándékukkal. Senki se segített. A fájdalomtól eszméletemet vesztettem.

*namaeja*